A kandalló és a fűtés története

régi tűzhelyMa aki csak teheti, kandallót épít, illetve vásárol. Az erre specializálódott cégek lényegében készen – előre gyártva – szállítják a megrendelőnek, akinek nincs más dolga, minthogy intézkedjen, hogy az előre kijelölt helyére építsék be a lakásnak nemcsak meleget, hanem – leginkább – hangulatot is szolgáltató berendezést. Ehhez szabadon lehet választani a legkülönbözőbb keretek közül. A kandalló azonban, akármilyen nagy is a divatja napjainkban, nem új: több száz éves múltra tekint vissza.


A kandalló éppenséggel a legősibb tüzelőberendezés, ha úgy tetszik, a kályha őse. Eleink, minthogy ők sem voltak kevésbé fázósak, mint mi, jobb híján tüzet raktak a házban. Többé-kevésbé meleg lett, rajta az ételt is megfőzték-megmelegítették, a füst azonban, miközben a padláson át szabadon távozott, ott terjengett, kellemetlen büdöset és párásságot okozott a lakásban. Időbe telt, amíg rájöttek arra, hogy a földre rakott égő fahasábok fölé kürtőt építve és azt a házon kívülre vezetve kettős nyereséggel számolhatnak: mentesülnek a füsttől és jelentősen csökken a tűzveszély. A középkorban egész falvak pusztultak el a lángokban, de a kőépületeket sem kímélték a tűzvészek.

Régészeti leletek tanúsága szerint már az ősembernek is gondja volt rá, hogy külön tűzhelyet készítsen: kunyhója közepén félméternyi gödröt ásott, ezt kövekkel borította, és a kövek között tenyérnyi rést hagyott – ezen keresztül távozott a füst. Az ősember ugyanis még nem ismerte a kéményt. A füst elvezetésének ezt a megoldását először Arisztophanész görög vígjátékíró említi i. e. 400-ban: egyik vígjátékának hőse a kéményen kersztül szökik meg a szobából. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ezen a helyen még nem kéményről van szó, csupán a falba vágott nyílásról, hiszen a kémény csupán a XIII. században kezdett kialakulni – előbb a tetőt nyitották meg a tűzhely fölött, később pedig tölcsérszerűen kiszélesedő csövön vezették ki a füstöt.

Egyes jelek arra utalnak, hogy görög földön, Spártában született meg a központi fűtés elve; mindenesetre az i. e. 350 körül épült epheszoszi Artémisz-templomról feltételezik a régészek, hogy a padlóba épített csatornák fűtötték; tüzelőanyagnak lignitet használtak. A császári Rómában már egészen elterjedt a fölmelegített levegőt használó fűtőberendezés. Egy vagy két kemencét fűtöttek a pincében, rendszerint fával. Hogy ne füstöljön, a fát először átitatták vízzel, aztán sokáig szárították, és végül olajjal kenték be. A fa mellett rőzsét és szárított füvet is használtak. A fölmelegített levegő, a korom és a füst egy kéményen keresztül a melegítő helységbe, a hypocaustumba került. Azok a termek, amelyeket ezzel a módszerrel fűtöttek, közvetlenül a hypocaustum fölött helyezkedtek el. Ez a fűtésrendszer tehát csak meghatározott helyen tudta kifejteni hatását. Itáliában elsősorban fürdőkben alkalmazták, az északi provinciákban azonban villák romjai között is megtaláltak a maradványait. Magánházaknál a rómaiak egy ősi módszert alkalmaztak: hordozható vagy tologatható, rézből vagy bronzból készült parazsas serpenyővel fűtöttek. Ez a megoldás abból a szempontból nagyon praktikus ugyan, hogy a parázsa alig füstöl, ám a keletkező szénmonoxid miatt veszélyes is volt.

Az első mai értelemben vett kandallók a középkori Európa várait, kastélyait díszítették. A kandalló a XIII-XIV. századig csak egy kastélyon belüli független, nyitott tűzhely volt, amelynek díszítésével hangsúlyozni lehetett a tulajdonos rangját.

A szabályos kémény a XIII. században jelent meg, London városa később rendeletet hozott, hogy nem épülhet ház tűzálló kémény nélkül. Tűz, kürtő, kémény: ez már szinte kandalló. Hogy valóban kandallóról beszélhessünk, némi megfigyelésre és fortélyra volt szükség. Amíg a füst korábban levegőtlenséget okozott és a szikrák miatt veszélyes is volt, a házban szétterülve meleget adott, addig a kéményen át a huzat miatt viszonylag gyorsan távozott és nem fűtött. Ezért a tűz köré idővel olyan- oldalról zárt – építményeket konstruáltak, amelyek a tűz melegét viszonylag jól tartják és az égéstermék útját is, amennyire lehet, meghosszabbítják. Tökéletes fűtőberendezés így sem jött létre. A kandalló, amely elöl nyitott, elsősorban a közvetlen közelben lévők számára ad meleget, és azt is csak addig, amíg a tűz ég, illetve parázslik.

régi kandallóA középkori Franciaországban az emberek a kandalló köré ültek, az egész élet jóformán itt, a tűz mellett zajlott. Egy korabeli leírás így tudósít erről: “Amint lenyugszik a nap, a háziúr bezárja az udvarház kapuit, a háznép odasereglik a tűzhely köré; nemcsak a családtagok, hanem a szolgálók és a mezei munkások is. Ilyenkor beszélik meg a napközben történteket, meg a másnapra várhatókat. Unalmas téli estéken csudás történetekkel múlatják az időt. Elálmosodván aztán ki-ki nyugalomra tér. De ennek előtte az egyik szolgáló még hosszú vaslapáttal összekotorja a parazsat, így legalább egy ideig meleg marad a szobában.” Ebben a szobában egyébként csak a háziúr meg a családja aludt – a szolgák istállók, fészerek, egyéb gazdasági épületek zugaiban húzták meg magukat. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha egy-egy öreg cselédnek külön hálókamra jutott. Ez rendszerint igen kicsinyke volt, de legalább nem hűlt ki annyira. Mert a tágas udvarházak bizony meglehetősen huzatosak voltak, ezért prémes ruhákba és hálósapkába öltöztek az emberek éjszakára. A székek támláit is megmagasították, hogy védelmet nyújtsanak a huzat ellen. A földre meg szalmát vagy szénát hintettek. Esetenként a rothadás hője is segített melegíteni a fagyos levegőt. A királyi palotában egy külön tisztségviselő gondoskodott az alom felfrissítéséről. Ezek bizony kezdetleges módszerek, pedig a telek jóval hidegebbek voltak, mint manapság. 1234-ben például Velencében olyan kegyetlen zimankó volt januárban, hogy minden csatorna befagyott. 1410 telén Párizsban a sírásók kétkerekű kordékkal járták a város utcáit, összeszedték a megfagyott hajléktalanokat, és kidobták a városkapukon kívülre, a farkasok martalékául. Elhantolni meg sem próbálták őket – a kőkeményre fagyott földdel nem bírt az ásó. 1594-ben teljesen befagyott Marseille kikötője. 1740 telén a langres-i fennsíktól Le Havre-ig végig lehetett korcsolyázni a Szajnán.

A legkorábbi emlék – töredék formájában – az angliai Rochester kastélyában maradt ránk és arról tanúskodik, hogy már a XIII. században létezett a kandalló. Ezt követően egész Európában elterjedt, mármint a palotákban és kastélyokban, hiszen a szegényebbek körében kemenceszerű főző-fűtőalkalmatosságok honosodtak meg, akiknek pedig erre sem telt, azok továbbra is szabad tűz mellett főztek és így csináltak maguknak meleget.

A barokk korban igen magas, mitológiai vagy egyházi témájú szobrokkal, oszlopokkal, virágfüzérekkel díszített monumentális méretű kandallók épültek. A Poiters grófok kastélyának nagytermében például tíz méter széles, két és fél méter mély kandalló trónolt.

régi kandallóA díszes kandallókhoz is jól illett a szép faliszőnyeg, de a XV. és XVI. században még szerepe is volt: védelmet jelentett a hideg és a nedvesség ellen. A hatalmas méretű szőnyegeket ugyanis nem közvetlenül a falra erősítették, mint manapság, hanem néhány centiméterrel előbbre helyezték őket, s így egy plusz légréteg vette körül a szobákat. Érdekes, hogy Angliában csupán a XVI. század óta ismerik a kandallót. A kandallót fával fűtötték, a többi tűzhelyet általában szénnel, amelyet tengeri szénnek neveztek, mivel legtöbbször hajón érkezett Angliából. A szénbányászat már az Erzsébet-kori Angliában is fontos termelési ágazat volt. Fönnmaradt egy korabeli leirat, amelyet Erzsébet királynő tanácsadó testülete intézett Durham püspökéhez, aki a bányavidék központjában kormányzott. A leirat a szénkitermelés fokozására buzdítja a címzettet, mert a szén Londonban és másutt erősen megdrágult, s félő, hogy főleg a szegények nélkülözni kénytelenek a meleg hajlékot. Erre bizony gyakran, meglehetősen gyakran került sor még a szénben gazdag Angliában is, mert a kenetes szöveg ellenére sem Erzsébet királynő, sem más uralkodó nem szívesen mondott le a szénexportból származó jövedelemről. Márpedig kemény telek idején elsősorban a kivitel rovására lehetett volna biztosítani a szénellátást.

Bretagne-ben kiszárított tehéntrágyával és tengeri moszattal fűtöttek, Egyiptomban bivalytrágyával, a Ferörer-szigeteken pedig tőzeggel, bár igen nagy füstöt árasztott. Nem volt sokkal kellemesebb a Madagaszkár szigetén használt nyersfa és szalma sem, mert ezek füstje erősen marta a szemet. Jellemző, hogy ha a házigazda egy betolakodót el akart küldeni ezt mondta: “Nem osztom meg veled füstömet.”

A kaukázusi hegylakók feketére festették házaik falát, mert a korom amúgy is befeketítette volna. Szardíniában központi fűtést alkalmaztak, hasonló típusút, mint a rómaiké, és fával, rőzsével, szőlővesszővel fűtöttek. A fémserpenyőben éjjel-nappal parázslott a tűz, még nyáron sem oltották el. A tűz csak akkor hunyt ki, ha a család egyik tagja meghalt, és néhány nap múlva újra meggyújtották.

Az eddig felsorolt példák azt bizonyítják, hogy a fűtési technikák sok helyütt már a középkorban is változatosak, sőt itt-ott meglehetősen hatékonyak voltak, de ennek ellenkezőjére is volt példa bőven. A Mariana-szigeti bennszülöttek például akkor tanulták meg a tűzgyújtás módját, amikor a XVI. században Magellán kikötött partjaiknál. A mozgékony, harcias mongolok pedig még nem ismerték a tűzhelyet: úgy védekeztek a hideg ellen, hogy állati zsiradékkal kenték be magukat a hideg ellen. Ha ehhez hozzávesszük még testük kipárolgásának természetes szagát is, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a kínaiak csak bűzös tatárokként emlegették őket.

A grönlandi eszkimók sem bizonyultak túl hatékonynak fűtés tekintetében. Halolajat és fókazsírt égettek, s ez bizony nem adott valami nagy meleget az igluban, amelynek falai hóból épültek. Így hát, ha fáztak, szorosan összebújtak, s az emberi test melege helyettesítette úgy-ahogy a tűz melegét. Ugyanígy jártak el az alaszkaiak és az Aluet-szigetek lakói. Az aleutaik közös házakat építettek: ezek hosszúsága elérte olykor a száz métert is, és egyszerre háromszáz embernek nyújtott menedéket.

Kanadában az indiánok a telet sátorban töltötték, amelyet anyira telefüstöltek, hogy néha csak közvetlenül a talaj fölött vehettek csak levegőt. Az Andok indiánjai számára egy kis termetű, szőrtelen kutyafajta szolgáltatta a szükséges hőt. A kutyát a lábukra fektették, éjszakára az ágyukba is magukkal vitték.

régi kandallóA XV. századi Franciaországban már rendeletek írták elő a kandallóépítés feltételeit, azt, hogy kik építhetnek, kik építtethetnek, és mennyi a kivethető adó. Ugyanabban az időben a németalföldi és magyarországi kastélyok, főúri lakok termeit már szintén kandallók díszítették. A régi festmények szerint a királyok, a főurak ugyan kandalló mellett, de szőrmebundában fogadták követeiket és vendégeiket, tehát a terem nem lehetett túlfűtött (mai ismereteink birtokában kiszámítható, hogy a belső hőmérséklet -15OC-os külső hőmérséklet esetén a kandalló közvetlen közelében 5-10OC lehetett, míg a terem átellenes részében alig érhette el a 0OC-ot. Ezeket a kandallókat nehéz, tömör márvány-, ill. gránitelemekből falazták, többnyire embermagasságú tűznyílással. Magyarországon szép középkori kandallók találhatók a visegrádi Salamon-toronyban, a siklósi és a budai várban. Ugyanebből az időből maradt ránk a budavári palota “alakos cserépkályhája” is, amelyet kívülről fűtöttek, és önálló kéménye volt.

Mátyás király palotájában, amint a budai várban ma is látható, pompás kandallók álltak. Vörösmárványból faragott díszes kereteik a hazai reneszánsz legbecsesebb emlékei közé tartoznak.

A látogató nemcsak kandallót talál a budai várban, hanem cserépkályhát is, amely német földről terjedt el, a XV. században. Az ekkortájt nagy számban Magyarországra érkező olasz művészek és mesterek panaszkodnak a zord időjárásra, a kemény téli hidegre, így hát a biztonságos, jó meleget adó cserépkályha Európa középső részén viszonylag gyorsan kiszorította a hozzá képest rossz hatásfokú kandallót, amely ezt követően azokban a régiókban marad meg, ahol a tél nem fenyeget tartós mínuszokkal. Főleg Angliában, Franciaországban és Itáliában, ahol egészen a közelmúltig megőrizte népszerűségét.

1709. január 19-én Palatine herceg ezt jegyezte föl a naplójában: “Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg. Tizenötnapja az emberek egyébről sem beszélnek, mint az éjszakánként megfagyott halottakról. A kereskedők bezárták boltjaikat, csak egyik-másik tart nyitva naponta néhány órára. A nagy hideg miatt a bíróság sem ülésezik.” Ugyanez év márciusában Versailles-ben a Napkirály asztalánál a bor befagyott a poharakba.

A dermesztő telektől urak és parasztok egyaránt szenvedtek, s ki-ki úgy próbált védekezni, ahogy tudott. A parasztok igyekeztek apró házaikat úgy építeni, hogy csupán egyetlen fal válassza el őket az istállótól, így az állatok melegét is hasznosítani tudták. Egyes megyékben pedig, ahol kegyes volt az uraság, a parasztok “fűtési joggal” rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy fát vághattak a közeli erdőben. Ha erős volt a tél, megesett, hogy egy-egy fiatal erdőt teljesen kiirtottak. A fát aztán kezdetleges, nyílt tűzhelyen égették el.

Maga a kályha feltehetőleg kínai találmány, az i. e. VII. században született. Európában a XVI. század elején kezdett elterjedni. Ott, ahol kevésbé féltek a hidegtől, panaszkodtak a fullasztó melegre, amely a kályhából áradt, és főleg a tőzeg szagára, amellyel tüzeltek. Ezért csak egy helyiségben állítottak fel kályhát, legtöbbször az étkezőben. Zománc nélküli égetett téglából építették. A XVII. század elején a francia doktor Savot leírta, milyen kályhákat látott utazásai során: Svédországban például kicsi, henger alakú kályhát helyeznek el a szoba egyik sarkában, amelyet álló fahasábokkal fűtenek. Amikor a fa teljesen elég, lezárják a henger tetejét, ezután a kályha már nem füstöl, és nagyon hosszú ideig megőrzi a meleget.

Nyugat-Európában a kályha először Franciaország keleti részében, főleg Elzászban terjedt el. I. Ferenc idején a fontainebleau-i kastélyban a kályhák már valóságos épületek voltak, amelyekben – a tűztér méretéből kikövetkeztethetően – akár két-három méteres fatörzseket is eltüzeltek.

A kevésbé jómódú házak huzatos-nyirkos szobáit kisebb kályhákkal kellett befűteniük. Az akkori fűtéstechnológia tökéletlensége számos szükségmegoldást szült. A XVI. század közepe táján Európa több országában megszületett egy korszakos találmány, az ágymelegítő. Észak-Itália a paplan alá csúsztattak egy duplafalú bádogládikót, amelyben felforrósított vasdarabot helyeztek el. De használtak parazsas ágymelegítőt is – ezt már a rómaiak is ismerték. A főúri családok ágymelegítői persze díszesek és drágák voltak. A szép Gabrielle d’Estrées-nek színezüstből készült az ágymelegítője.

Hogy mennyire bizonyult hatékonynak a luxuskivitelű alkalmatosság, arról nem maradt fenn írásos feljegyzés. Az ágymelegítő alighanem inkább szép volt, mint hasznos. Minden bizonnyal tudta ezt IV. Henrik francia király is, aki hadviselései idején meglehetősen eredeti módját választotta a hideg elleni védekezésnek: három lakáját maga alá fektette, fagyos éjszakákon pedig egy negyedik szolgával takarta be magát.

A XVI. század tízes-húszas éveiben kezdtek már tűzálló köveket építeni a kályhákba, amelyeket gyakran két szoba közötti falban helyeztek el, hogy mind a két helyiséget átfűtse. Flandriában hőtartó, zománcozott téglából raktak kályhát. Észak-Németországban feltalálták a városi bundát, a szőrmével bélelt kabátot. Az ágymelegítő mellett ekkor kezd elterjedni az asztali melegítő: egy izzó parázzsal telirakott vastálka, amelyet az étkezőasztal alá helyeztek. Dél-Európában még ennyit sem tettek a hideg elleni védekezés érdekében. Spanyolországban faluhelyen nem ismerték a kéményt. A tűzhely füstje a tetőn lévő lyukon át távozott. Ha hűvösre fordult az idő, a parasztok, amikor kiléptek a házból, színes takarót terítettek a vállukra. Még a vendégfogadók sem várták meleggel az átutazó vendégeket.A fázós Napóleon is bekötött fejjel – hálósapkában – hált, s malmaisoni házában – még első konzul korában – szinte egész évben égett a tűz. Szokásait akkor sem változtatta meg, amikor császárrá koronáztatta magát. Amikor audienciát tartott, nekitámaszkodott a kályhának, és előszeretettel piszkálta a tüzet egy vaslapáttal. Talán VII. Pius pápa is ismerte ezt a szokását, ezért ajándékozott Napóleonnak egy achátberakásos fehér márványkályhát, amelyet még Herculeneum freskói nyomán készült mozaik is díszítette. Napóleon félt a hidegtől, de nem úgy Maria-Louise, a felesége! A császár egyszer panaszkodott Bertrand generálisnak: “Az a mániája, hogy nála sohase égjen este a tűz, én pedig, aki minden éjjel felkelek, nem tudom ezt elviselni. Már legalább húsz alkalommal emiatt nem látogattam meg éjszaka a császárnét.”

A kémény működésének jelentőségét a XVIII-XIX. században kezdték felismerni, és a fűtési igénynek megfelelően változtatták a keresztmetszeti méreteket, vagy egy helyiségben több fűtőalkalmatosságot helyeztek el. Hazánkban a múlt század végétől a harmincas évekig a Zsolnai Vilmos alapította pécsi gyárban barokk, rokokó és klasszicista stílusú kandallókat is készítettek.

Benjamin Thompson, Rumford grófja 1776-ban érkezett Massachuettsből Európába. Ő volt az a fizikus, aki tudományos igénnyel foglalkozott a tüzeléstechnikával. Tökéletesítette például a kandallót: az ő tervei szerint épült kandallóknak jóval nagyobb volt a hőkibocsátása, mint a régieknek. Rumford elgondolásait azonban kora kevés megértéssel fogadta, ezért az évszázadok folyamán felbecsülhetetlen mennyiségű tüzelőanyag ment veszendőbe szerte Európában.

A kandalló túlélte tehát a cserépkályhát. Nem utolsósorban azén, mert közben maga is változott-fejlődött. A középkori kandallók, amelyek szinte kivétel nélkül kőből készültek, általában nagyméretűek voltak, mivel a fűtés mellett sütésre is használták. Ebben az időben -vasbeton gerenda nem lévén – a falakat igencsak vastagra képezték, de még ezek sem tudták befogadni a kandalló tűzterét, amely ezért a fal síkjából előreugrott. Hogy a hatás kellemesebb legyen, ezért tömör, gazdagon díszített felépítménnyel látták el, ezt hívják emeletes kandallónak. Az olasz kandallókra viszont a mennyezetig nyúló kürtő a jellemző. Ahogy az építkezés s ennek részeként a szigetelés technológiája fejlődött, a kandallók kisebbek lettek, a Francia rokokó példányok már nagyjából csak egy méteresek, azaz akkorák, mint a maiak. Belsejükbe, hátsó falukra díszes öntött vas burkolat került, amely kifelé sugározta a meleget. A kisebb terük miatt is vált szükségessé kandallórácsok felszerelése, amelyek megakadályozták, hogy az égő fa, szén a szobában esetleg tüzet okozzon, ugyanakkor a melegre vágyókat is illendő távolságban tartották. A kandallókeret szintén változik: egyszerűsödik, s a múlt században már gyakran nem kőből, hanem fából készül, csempével burkolva, vagy éppen vörösrézből, ami jól reagál a hőmérsékletváltozásokra. A biedermeier ismét felfedezi ugyanis a kandallót, amelyben a ropogó tűz látványa legalább olyan fontos, sőt fontosabb, mint a meleg.

A kandallóépítés a mai kor lakóház-építészetében Nyugat-Európa országaiban a hatvanas, míg hazánkban a nyolcvanas évektől újra reneszánszát éli. Amikor Nyugat-Európában már a sok száz éves kastélyok és várak kandallóinak másolatait kezdték építeni, ennek gondolata hazánkban még kapitalista csökevénynek számított; az emberekben még csak fel sem merült az igény ezek iránt és, sajnos, az építészek, ill. az építtetők elképzeléseiből is teljességgel hiányzott.

A hetvenes években a nagy olajválság idején Európában valóságos ipari forradalom ment végbe az összes energiahordozó-fajta gazdaságos felhasználását illetően. Az energiaipar reformja egy évtized alatt átalakította a föld lakossága jelentős részének az energiafelhasználással kapcsolatos szokásait – még a kandallók alkalmazási módjait is. A kandallóépítés évszázados hagyományait megőrizve, azok belső kialakításában – főleg az égőtér, a tűztér fejlesztése során – műszakilag jelentős változások történtek. Természetesen a nosztalgia jegyében megmaradtak a hagyományos kandallók is, de mellettük egy évtized alatt korszerű tűzterű kandallóbetét-típusok százait fejlesztették ki Európában neves kandallógyártók, -építők.

Napjaink kandallókultusza némiképp más természetű. A modern kandallók ugyanis elől üveggel fedett zárt rendszerek, amelyek korszerű technológiával készülő égésterében már komfortos melegre elegendő hő termelődik. Miközben a tűz – esetleg fahasábra emlékeztető izzó rudak – látványában gyönyörködünk. Természetesen sokan építtetnek maguknak szabályos kandallókat, ahol fa vagy szén parázslik, ezek azonban, miként az ünnepi asztalon pislákoló gyertya, elsősorban kellemes hangulatot varázsolnak, a fűtés teljes helyettesítésére a mai technológiákkal ugyan alkalmasak, azonban a kandallóra alapozott lakásfűtés jelenleg még ritkaságszámba megy.