A XIX. század közepétől a XX. század elejéig kiterjedten alkalmazott acélgerendás födémeket a vasbeton kiszorította. Ma acélszerkezetű magasházak és nagyfesztávú csarnokok szerkezeteként élnek tovább.
A poroszsüveg födém a hagyományos acélgerendás födémek legelterjedtebb változata volt.
A melegen hengerelt „I” gerendák közeit dongaboltozatként falazták ki.
A gerendákat 1,00-1,30 m tengelytávolságra kiosztva – általában szabad kézből falazva, a födém alul síkra volt vakolható, míg nagyobb gerendatengelytáv esetén mintadeszkázatot használtak, s az alsó felületen a dongaív látható volt. A gerendát a falra habarcságyba fektették, s a gerendavégeket a falban áttoló vasakkal lehorgonyozták, később a vasbeton koszorúba bajuszvasakkal bekötötték. A gerendákkal párhuzamos falakba (három gerendát összefogva) laposvasakkal a falkötő vasakhoz rögzítették. A kifalazást a gerendák alsó övére fűzött orrtéglák segítették. A gerendaközöket a gerendák tengelyével párhuzamos téglasorokkal, vagy szöget bezáró – a teherhordó falak mentén és mezőközépen párhuzamos (kupás) sorokkal kiékelt – gyűrűs sorokkal falazták. A szélső mezők oldalnyomását vonórúddal, vagy a koszorúba bekötött vasbeton lemezzel oldották meg, valamint az oldalnyomás kiegyenlítésére az összes mezőt egyszerre építették. Az együttdolgozást híg cementhabarcs-hátkiöntéssel valósították meg.
A konzolos erkélyeket, függőfolyosókat eleinte acélgerendákra fektetett kőlemezekkel, később boltozottan, majd vasbetonból (ez utóbbi két esetben csapadék-szigeteléssel kiegészített padlóburkolattal) építették.
A könnyű válaszfalakat a födém teherelosztó rétegére építették, a nehezeket kiváltották, vagy átvezették a födémen.
Acélgerendás födémeket ezen kívül építettek:
üreges tégla, illetve kovaföld-betéttestes mezőkkel, alul- és felül-bordás vasbetonlemezes födémként, téglabetétes vasbetonlemezzel: pl. Horcsik födém
