Szinte minden sziklakertész életében eljön az a pillanat, amikor tanácstalanul áll az északi oldalon, vagy egy hatalmas kőtömb árnyékában. Sokan ilyenkor elkönyvelik ezt a területet „veszteségnek”, pedig az árnyék nem a sziklakert vége, hanem egy egészen új, misztikus világ kezdete.
Kertészként hajlamosak vagyunk a napfény megszállottjaivá válni. Keressük a déli fekvést, számoljuk a napsütéses órákat, és néha szinte sajnálattal tekintünk kertünk azon szegleteire, ahová „nem ér el a fény”. Egy sziklakert esetében ez az érzés még erősebb: a kövek északi oldala, a ház fala melletti sötétebb sáv, vagy egy terebélyesebb bokor árnyéka gyakran kopáran marad, mintha ott megállna az élet.
Az árnyék nem hiba a rendszerben. A magashegységekben, ahonnan kedvenc növényeink származnak, a legizgalmasabb életközösségek gyakran éppen a mohás, hűvös, északi sziklahasadékokban alakulnak ki. Itt a színek mélyebbek, a textúrák bársonyosabbak, és a nyugalom tapintható.



